Balgafalván történt
Balgafalva lakói- bizonyára ti is kitaláltátok- messze földön híresek voltak a butaságukról. Közöttük is a főbíró volt a legostobább, akit igen tiszteltek is ezért a falubeliek. Történt egyszer ezzel a bizonyos főbíróval, hogy a kertjében megtelepedett a vakond. Nagyon megharagudott a főbíró, mert a vakond bizony alaposan feltúrta a gondosan megművelt veteményesét, no meg a bíróné szépen gondozott virágoskertjét. A főbíró mindent megpróbált, hogy elűzze a hívatlan vendéget, de a vakondon nem tudott kifogni. Összegyűltek a falu elöljárói is, de nem tudtak kisütni semmi okosat. Végül a legöregebb tanácsnoknak remek ötlete támadt. Ha a betolakodót nem lehet elkergetni, a főbíró házát kell odébb tenni. A falu lakói ujjongással fogadták a javaslatot és tüstént hozzá is láttak a megvalósításhoz. Egy hosszú, erős kötéllel körbekerítették a főbíró házát, kertjét, istállóját, még a leghitványabb kopasznyakú tyúkot is. A falu minden lakója ott sürgölődött. Belekapaszkodtak a kötélbe és a főbíró vezényletével egyszerre húzni kezdték. Persze a ház egy tapodtat sem mozdult. De a nagy sokadalom az összes vakondtúrást széttiporta és látván a simára taposott földet, az emberek azt hitték, sikerült arrébb húzni az egész uradalmat. A nagy zajtól meg a szegény vakond úgy megijedt, hogy azóta messziről elkerüli Balgafalvának még a tájékát is. A derék balgafalviak meg azóta is emlegetik a jól sikerült vakond vadászatot. Egy másik alkalommal Balgafalva egyik igen-igen „okos” elöljárója kitalálta, hogy milyen jó volna leakasztani az égről a Holdat és kitűzni a falu közepén álló templom tetejére. A gömbölyű képű holdvilág nagyszerűen helyettesítené a mécseseket, ha kifogyna belőlük az olaj. A balgafalviaknak persze roppantul tetszett az ötlet. A falubeliek – hosszas tanakodás után – elhatározták, hogy hordókból hatalmas tornyot építenek és azon felkapaszkodnak a Holdig. A főbíró vezetésével összegyűjtötték a falu összes hordóját: minden káposztáshordót, boroshordót, söröshordót. Amikor feljött a Hold, a hordókat a falu főterére vitték és felépítették az égig érő tornyot. A főbíró felmászott a hordótorony tetejére, de bizony hiába nyújtogatta a karját, hiába ágaskodott, nem érte el a Holdat. A torony alacsonynak bizonyult. A falusiak lentről úgy látták, hogy még egy hordó hiányzik. Körbejárták a falut, minden házba bekopogtattak, de senkinek nem volt több hordója. Most mitévők legyenek? Elindultak hát a szomszéd faluba, hogy kölcsönkérjenek egy hordót. Ha majd a balgafalviak visszaérnek a hordóval, az én mesém is tovább folytatódik!
Cserebere
Tóbiás, a gólya roppant szórakozott volt. Annyira, hogy nemegyszer otthon felejtette a szemüvegét. Márpedig olvasószemüveg nélkül gyakran eltévesztette a betűket. Bizonyára egy ilyen szemüveg-otthonfelejtéskor történt meg ez a szerencsétlen baleset. Tóbiásnak aznap két csemetét kellett „házhoz szállítania”: Lilit, a pillangó kislányt és Lalit, a légyfiúcskát. Természetesen összecserélte a neveket és a nevekkel együtt a porontyokat is. Lilit Légyék, Lalit Pillangóék kéményén pottyantotta be. Légymama, légypapa és a három nagyobb testvér izgatottan dongta körül a bölcsőt. -Túl picik a szemei! – jegyezte meg a legidősebb légyfiú. -A csápjai sem olyanok, mint a miénk! – tette hozzá a középső. - Sőt a szárnyai is túl tarkák és nagyok. Nem olyan szép átlátszóak, mint a miénk! – mondta a legkisebb. Mindannyian egyetértettek abban, hogy Lili meglehetősen furcsa légy. Légymama titkon reménykedett, hogy Lili később hasonlítani fog hozzájuk, de a helyzet egyre rosszabb lett. A pillangó lányka egész nap a mezőn repkedett és a virágok kelyhéből nyalakodott. Nem merészkedett be a házakba, hogy az emberek terített asztaláról lakmározzon. A légycsalád nem tudta mire vélni ezt a szokatlan viselkedést. Persze Lali kapcsolata sem volt rózsás Pillangóékkal. Három lánytestvére csúnyának és koszosnak nevezte. Állandóan csúfolták a nagy szemei és az apró, színtelen szárnyai miatt. Szülei intése ellenére egyfolytában az emberek társaságát kereste, sőt az ételüket is megkóstolta. A modorát meg egyenesen szörnyűnek tartották. Nem volt mese, Lilinek és Lalinak hamarosan el kellett hagynia az egyetlen otthont, amit valaha ismert. -Mi lesz most velem? Hol fogok lakni? – sírta Lili. Céltalanul repkedett kis batyujával, amikor megpillantott egy bogárkisfiút, aki egy falevél alá bújva sírdogált. Lili bátran odarepült és megszólította. -Szia, bogárka! Miért sírsz?- kérdezte kedvesen. A bogárkisfiú – aki természetesen Lali volt - felnézett és mindketten szinte egyszerre kiáltottak fel : - De hiszen te teljesen ugyanolyan vagy, mint a hajdani testvéreink!!! A babacsere hamarosan tisztázódott. Lili is és Lali is elvezette egykori otthonához a másikat és az igazi szülők sírva-nevetve borultak régen várt csemetéjük nyakába. Lili és Lali végre megtalálták igazi családjukat és azóta is elválaszthatatlan jó barátként repkednek a virágos réten. No persze Lali néha becsábítja barátnőjét egy-egy cukrászdába is. Tóbiás pedig, okulva az esetből, azóta mindig magával hordja az olvasó szemüvegét a nyakába akasztva.
Hiszed? Nem hiszed?
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas kert. Akkora, hogy három lépéssel körbe lehetett járni. Ennek a kertnek a közepén állt egy magas diófa, amely csak úgy roskadozott az érett cseresznyétől. Egy forró nyári napon, amikor sűrűn hullott a hó, összegyűltünk a fa alatt. Ott mesélte el nekünk ükapám ükapja ezt a történetet. Hallgassátok meg ti is! Siheder legényke koromban, születésem után úgy két-három héttel, esett meg velem ez a csoda. Édesanyám kiküldött a mezőre libát őrizni. Őriztem-őriztem a libákat, olyan éberen őriztem, hogy egyszer csak arra ébredtem, hogy elaludtam. A nap már fényesen világított és a csillagok is ragyogtak, amikor észrevettem, hogy igen-igen korog a gyomrom. Gondoltam, fogok magamnak egy varjút, mert igen megéheztem egy kis nyúlpecsenyére. Hátamra kaptam a halászhálómat és elindultam a mezőre. Egy álló hétig jártam a sűrű erdőt, amikor végre megpillantottam egy szarvast. Kirántottam a kardom, megcéloztam a medvét és elhajítottam a fejszémet. Rémülten láttam, hogy egyre magasabbra repül, egészen az égig és megakad a félhold egyik szarvában. Most mitévő legyek? Gondolkodóba estem. Gyorsan előkaptam a zsebemből egy szem babot és elültettem. Ha hiszitek, ha nem, a bab a szemem láttára kihajtott és nőtt-nőtt óriásira, egyenesen a Holdig és ott rátekeredett. Ügyesen felkapaszkodtam a babszáron. A Holdon olyan fényesség fogadott, hogy csak tapogatóztam behunyt szemmel. Egyszer csak beleakadt a lábam valami szúrós, tüskés dologba. Lehajoltam, hát nem a fejszém volt az ?! Sebesen felkaptam és indultam volna vissza, de a Nap akkorra elégette a babszárat. Mihez kezdjek most? Sietnem kellett, mert éppen fogyó hold volt és kezdett eltűnni a Hold a talpam alól. Ereszkedni kezdtem a maradék babszáron. Amidőn a végéhez értem, elvágtam a fejem felett levő szárat és az alsó végéhez csomóztam. Így szépen, lassan földet értem. Nyargaltam vissza a folyópartra, hogy megkeressem a libákat. Azokat bizony nem találtam, mert közben mind egy szálig elhajtotta őket a róka. Nem mertem a libák nélkül hazamenni, mert anyám úgy elfenekelt volna, hogy a nyakam is megfájdul bele. Bánatomban úgy elbujdostam a falunak még a tájékáról is, hogy a mai napig sem keveredtem haza. Ha mégis hazakeveredtem volna, el tudtam volna mesélni nektek ezt a történetet. Aki nem hiszi, nőjön hosszúra az orra!
Páncélos mese
Samu igazán különleges kis teknősbéka. A hegyen túli, sűrű erdőben élt a mamájával és a barátaival. Azért nagyon különleges, mert ki nem állhatta nehéz páncélját. Samu szerint a teknőspáncél semmire sem jó, csak akadályozza abban, hogy ugyanolyan fürgén szaladgáljon és játsszon, mint az erdő más állatai. Egyfolytában arról álmodozott, hogy egyszer megszabadul súlyos páncéljától. Egy forró nyári délutánon megint a teknője miatt morgolódott. A mamája megunta a folytonos zsörtölődését és elküldte a patakpartra gombáért. Samu hamar elfáradt a hőségben és egy óriási lapulevél alatt álomba szenderült. Hirtelen nagyon könnyűnek érezte magát… Kinyitotta a szemét és mintha varázsütésre történt volna: eltűnt a páncélja! Samu végre fürge lett és gyors. Vidáman ugrált és futkározott a fák között. Sebes léptekkel indult útnak, hogy eldicsekedjen barátainak az új külsejével. Először hódékkal találkozott, akik éppen faanyagot kerestek víz alatti váruk csinosításához. - Nézzétek, végre megszabadultam a nehéz páncélomtól! – újságolta Samu. Hódék azonban csak kinevették. A mocsárban Béka nagyi egy tavirózsa levelén pihent. Először meg sem ismerte Samut a teknője nélkül. - Miért váltál meg biztos házikódtól? Pedig milyen jól szolgált! Vissza fogod még sírni a páncélodat! – intette a bölcs, öreg béka. De Samu rá sem hederített, csak folytatta útját. A többi barátja is megdöbbenve fogadta Samut. - Be kell vallanom, elég öreg vagyok már, de soha életemben nem láttam páncél nélküli teknősbékát! – csóválta a fejét a tudós bagoly. Samu nem törődött az intelmekkel és meg sem állt a tisztásig, ahol végre kedvére fogócskázhatott a mókusokkal és a pillangókkal. Mintha ő maga is repült volna…! Gyorsan elszállt a nyár, megérkezett az ősz. Barátai sorra téli szállás után néztek. Amikor hidegre, esősre fordult az idő, Samu bánatosan gondolt a házikójára. Megpróbált menedéket kérni egy-egy odúban vagy barlangban. Azonban akárhol próbálkozott, mindenhol azt a választ kapta, hogy a teknősöknek van páncéljuk, nincs szükségük téli szállásra. Samu a hidegtől remegve egy fa gyökerei között húzta meg magát. Szörnyű éjszaka volt: tombolt a szél, a fák ágai félelmetesen hajladoztak. A következő napokban még rosszabbra fordult az idő. Hatalmas pelyhekben hullott a hó, az erdő kihalt, csak a farkasok üvöltését lehetett hallani. Másnap éjjel, mialatt Samu sírva reszketett a gyökerek között, hirtelen egy róka szimatoló orrát pillantotta meg maga előtt. Már csak kemény páncélja védhette volna meg. A róka kitátotta a száját, félelmetes fogai csattogtak…és ekkor Samu felébredt. Szerencsére az egész csak egy rossz álom volt. Erős, biztonságos páncélja ott volt a hátán és Samu soha többé nem elégedetlenkedett a teknőssorsa miatt.
Krumpli úrfi meg Napraforgó kisasszony
Vajon tudjátok-e, miért nem ment feleségül Napraforgó kisasszony Krumpli úrfihoz és miért nem vette el Krumpli úrfi Napraforgó kisasszonyt? Ha nem tudjátok, akkor jól figyeljetek, mert most elmesélem nektek. Réges-régen esett meg ez a történet. A végeláthatatlan szántóföldön, az aranyló búzatáblák mellett volt egy hatalmas napraforgó-tábla. Itt, a tábla kellős közepén lakott egy világszép hajadon, Napraforgó kisasszony. Karcsú termetével, aranyszínű, selymes szirmaival kitűnt összes testvérkéje közül. De amilyen csodaszép volt, éppen annyira hiú is. Egész nap hosszú szárában, zöldellő leveleiben, kerek fejecskéjében gyönyörködött. Egyebet nem is csinált, csak pipiskedett. No, meg igen-igen rátarti is volt. Nővéreivel meg egész nemzetségével együtt azt tartották, hogy a Nap járása is őhozzájuk igazodik. Hiszen mindig arra rója égi útját, amerre ők fordítják pufók arcukat. Egyszer aztán, hogyan, hogyan nem, egy burgonyabokor eresztett gyökeret a napraforgó-tábla szélén. Krumpli úrfi igen dolgos legény volt. Gyökereivel tekervényes alagutakat fúrt a föld alatt és naphosszat szorgalmasan nevelgette barna gumóit, hogy azok jó kövérre hízzanak. Egyszóval nagyon elégedett volt a sorsával. Egyik reggel, amikor alaposan kinyújtózott, hogy virágait megfürdesse a kelő nap sugaraiban, Krumpli úrfi megpillantotta a világszép Napraforgó-hajadont. Egy csapásra beleszeretett és elhatározta, hogy vagy ő lesz a felesége, vagy senki más. Hamarosan kérőket küldött a kisasszonyhoz. Mivel a kisasszonynak is megtetszett a jóravaló, dolgos legény, igent mondott. Készülhettek a világraszóló lakodalomra. A szántóföldön egykettőre híre futott a dolognak. Megtudta a búza, a rozs, az árpa, megtudták a bogarak, a méhek, a pillangók. Persze rögtön rákezdték a sopánkodást, az óbégatást. - Talán elvesztetted a józan eszed?! – vonták kérdőre Krumpli úrfit. – Ilyen menyecskét viszel a házhoz? Hiszen egész álló nap csak a tükör előtt ül! - Nem bölcs dolog ilyen úri népek közé keveredni – intette Krumpli úrfit a szomszédságában lakó burgonyabogár is. – Igen nagyra tartja magát a jegyesed egész pereputtya. A magjaikból sajtolt színtiszta, aranyszínű olaj csak főúri asztalokra termett. - Még egy szalmaszálat sem fog keresztbe tenni a házban, ebédre, vacsorára nem lesz gondja! – mondták mások. – Nem lesz jó vége ennek a házasságnak, majd meglátod! Napraforgó kisasszonynak meg a nővérei próbáltak beszélni a fejével. - Bizony nyomorék ez a te kérőd! Csúszik-mászik a földön. - Nem ereszkedhetsz le egy, egész álló nap csak a földet túró szegénylegényhez! Hozzád egy daliás ifjú, egy királyi sarj illik. - A gumóiból készülő ételek meg szörnyen közönségesek. Csak a parasztok tányérjába kerül üres krumplileves meg krumplifőzelék. A barátnői így vélekedtek: - Gondold csak el, mennyit kell majd dolgoznod rá és az apróságokra. Főzhetsz, moshatsz, vasalhatsz napestig! Gondolkodóba esett Napraforgó kisasszony és igazat adott a „jóakaróinak”. Meghányta-vetette magában a dolgot és végül úgy döntött, kikosarazza Krumpli úrfit. Elővette a tollat, a papírt és megírta Krumpli úrfinak: nem megy hozzá feleségül. Közben Krumpli úrfi is eltöprengett. - Igazuk van – gondolta – , szegény legény vagyok én. Nem illik hozzám ilyen cifrálkodó hajadon. Meg aztán a munkára sem tanították meg. Nem lenne nekem jó feleségem ilyen dologtalan teremtés! Fogta magát és levelet írt a kisasszonynak: keressen magának másik kérőt. Éppen egyszerre kapták meg egymás levelét. Oda a szerelem, elmaradt a világraszóló lagzi. Máig sem lett egy pár Krumpli úrfiból és Napraforgó kisasszonyból. Most már ti is tudjátok, miért.
Félős mese
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis mackófiú, akit Marcinak hívtak. Marci imádott játszani a napsütésben az erdei tisztáson és bújócskázni a málna- és mogyoróbokrok között, ahol a mamájával élt egy tágas barlangban. De amikor délutánonként az árnyékok mind hosszabbra nyúltak, Marci egyre hallgatagabbá vált. Nem volt több ugrándozás, sem pillangókergetés. Fejét lehorgasztva a barlangjukba húzódott és szomorúan sóhajtozott. Az édesanyja először azt hitte, Marci megbetegedett. Talán megfázott és fáj a torka? Vagy elrontotta a gyomrát? De a kis bocs egyre csak a fejét rázta. Nincs semmi baja. - Ez csak olyan mackódolog – vigasztalta Marci édesanyját a többi medvemama. - Amikor a mi bocsaink ennyi idősek voltak, velük is épp így volt: az egyik pillanatban nevettek, a következőben pedig már szomorkodtak. Holnapra kutya baja. De amikor ez napról napra megismétlődött, medvemama mind jobban aggódni kezdett. Egy árnyas fa alá hívta Marcit és hozzá fordult: - Tudod, Marci, hogy bármi baj van, mindent elmondhatsz nekem. Én annak örülök, ha vidámnak láthatlak téged. Mondd, kicsikém, mi a baj? - Semmi. Igazán semmi baj nincsen – rázta a fejét a kis mackó. - Te is tudod, hogy ez nem igaz – erősködött az édesanyja. - Nyugodtan elmondhatod, bármilyen butuska dologról van is szó! - De mama, igazán nincs semmi bajom! – ismételte Marci. Medvemama nem erőltette tovább a dolgot, de magában egyre nyugtalanabb lett. Marci pedig egyre szomorúbb. Már egyáltalán nem volt kedve játszani és fára mászni a többi mackócsemetével, naphosszat egyedül üldögélt a barlang sarkában. - Nos, Marci, elég ebből a butaságból! Pontosan tudni akarom, hogy mi a probléma, mégpedig most azonnal! Ha nem mondod el, nagyon mérges leszek! – kezdte egyik nap határozottan medvemama, mert már nem bírta tovább nézni, hogy fiacskája minden ok nélkül folyton búslakodik. Marci látta, hogy az édesanyja nem tréfál. - Hát jó, elmondom – sóhajtotta. – Félek a sötétségtől. Egy valamire való medve nem fél a sötéttől! Tessék, most kinevethetsz.- Nem nevetlek ki, Marci – válaszolta a mamája. - Tudod, az éjszaka pontosan olyan, mint a nappal. Nincs benne semmi olyasmi, amitől félni kellene. Valaha ismertem egy kis mackót, aki éppen úgy félt, mint te. Aztán a mamája mesélt neki valamit, hogy többé ne féljen. Arról a medvéről mesélt neki, aki éjszakánként mindannyiunkat figyel és vigyáz ránk. - És hol van ez a medve? Miért nem láthatom? – kérdezte kíváncsian Marci. - Dehogynem láthatod – mosolygott a mamája. – Csak estig kell várnod és megmutatom neked. Este, amikor az égbolt megtelt fénylő csillagokkal, medvemama arra kérte Marcit, hogy nézzen fel a feje fölé. - Csak a csillagokat látom – méltatlankodott a kis bocs. - Pontosan – felelte a mamája. – De ha elég kitartóam nézed őket, egy medve körvonalait fogod észrevenni a csillagokból kirakva. Csak nézd figyelmesen! Marci nagyon szerette volna látni a csillagmedvét és hamarosan sikerült is neki. Ott volt és éppen őrá nézett! - Soha többé nem fogok félni! Ugye az a mackó sem félt soha többé, akiről meséltél? suttogta Marci álmosan és hatalmasat ásítva odabújt a mamájához.
Palkó, az űrfelfedező
Palkó két dologért van oda igazán. Először is a természettudományi tantárgyakért, főleg, ha aznap éppen csillagászattal foglalkoznak. Másodszor a Vidámpark körhintájáért. Ott is természetesen a szinte a felhőkig emelkedő, csillogó ezüstfehérre mázolt űrhajóért. Ezen a délutánon – jutalomképpen a fizika dicséretért – anyuka szigorú szülői intelmek kíséretében elengedte Palkót a Vidámparkba, hogy egy ( határozottan csak egy!) menetet menjen a körhintán. Szerencsére az űrhajó üresen árválkodott. Mintha éppen Palkóra várt volna! A fiú beszállás közben végigsimított az ismerős horpadáson az űrhajó oldalán és kényelmesen elhelyezkedett. - Biztonsági öveket bekapcsolni! – gondolta és a következő pillanatban… a rakéta kilőtt! Palkó lélegzetvisszafojtva markolta a kormányt, miközben az űrhajó áthatolt a légkörön és bejutott a sötét, levegő nélküli űrbe. Kipillantott az ablakon és valahol messze odalenn meglátott egy kékes-barnás-zöldes gömböt, körülötte fehér felhők úszkáltak. Az űrből egészen kicsinek látszott. A FÖLD! Otthon, édes otthon! Palkó szívét összeszorította a rémület. Ha nem tudja visszafordítani a rakétát, kirepül a Naprendszerből és csak repül és repül és repül, amíg el nem nyeli a végtelen űr! Ekkor a jármű hirtelen lelassított és kényelmes föld körüli pályára állt. - Éljen! – kiáltott fel ifjú űrhajósunk és szinte rátapadt az ablakra, miközben a rakéta elszáguldott a Föld mellett és kikerült valamit, ami úgy nézett ki, mint valami hatalmas, fényes űrbogár. Egy napelemekkel felszerelt űrállomás volt. Hamarosan újabb látnivaló akadt. Egy mozgó fénycsík, amely óriási sebességgel közeledett az űrhajó felé. - Egy üstökös! – rikkantott Palkó. – Extra meghajtásra van szükségem, ha meg akarok lógni előle. Különben karambol lesz a vége. Három kettő…egy…Rakétákat begyújtani! Az űrjármű egy szempillantás alatt felgyorsult. Ám az üstökös még mindig a sarkában volt. Sőt, mintha egyre közelebb jött volna. De ez még semmi. Jókora kőzettömbök kezdtek feltűnni az űrhajó körül. - Kisbolygók – állapította meg Palkó. – Azt hiszem, rázós utunk lesz. Jobbra-balra cikázott, épphogy csak sikerült kikerülnie egy hatalmas sziklatömböt. Végül két kisebb között sikerült egérutat nyernie és az üstökös elszáguldott felette. - Nicsak, ott a Hold! – kiáltott fel Palkó. – Legalábbis a fele. Csak azt a felét látom, amelyiket megvilágítja a Nap. Ahogy a Hold világos feléhez értek, a rakéta lelassított. A felszínt mély völgyek és nagy, mélytányéroknak látszó gödrök, kráterek borították. - De jó lenne megállni! – sóhajtotta Palkó. – Mindig szerettem volna egy holdsétát tenni. A jármű irányt változtatott és a bolygó felé közelített. Tompa puffanással landoltak, egy kráter kellős közepén. Palkó alig hitt a szemének. Óvatosan lelépett a poros talajra. Aztán könnyedén elrugaszkodott és visszahuppant. Jóval könnyebbnek érezte magát, mint a Földön. - Hűha! Ez jobb, mint a gumiasztal! – örvendezett. Néhány ugrás után lehajolt, hogy emlékbe hazavigyen néhány apró holdkőzetet, amikor valaki váratlanul a vállára tette a kezét… - Mész még egy kört, Palkó? Mert ha nem, akkor kiszállás, fiacskám! A körhintás bácsi hangja volt. Képzelet volt? Vagy valóság? Palkó nem tudta eldönteni. Ám amikor hazafelé ballagott és elgondolkodva a zsebébe nyúlt, valami kemény, éles akadt a kezébe. Néhány aprócska kőzetdarab a Holdról…
Zöldfülű Péter
A világ végétől kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, van egy hely, ahol örökké nyílnak a virágok és szivárványszínű pillangók kergetőznek az illatos levegőben. A fákon ezernyi madár fészkel és a gyöngyöző patakokban csillogó halacskák fickándoznak. A napsütötte mezők egészen a mélykék, hideg vizű tóig nyúlnak. Nincsen ennél csodálatosabb és békésebb hely sehol a világon, amit úgy hívnak Zöldvölgy. De ne higgyétek, hogy ez mindig így volt! A völgy - amit akkoriban még Szürkevölgyként emlegettek a népek – lakói nem becsülték meg ezt a gazdagságot. Nem vigyáztak a természet szépségeire. Az erdőket ellepte a szemét, a tóba beleöntötték a piszkos vizet, állandóan szürke, gomolygó füst borította a völgyet. A változás megállíthatatlan volt. Napról napra kevesebb madár énekelt a fákon, napról napra kevesebb ezüstös hátú halacska úszkált a köveken lefelé bukdácsoló patakokban. Végül az összes madár elhallgatott, az állatok elmenekültek, a szellő sem sóhajtozott többé a fák között. Még a gyümölcsfák is kipusztultak a terméketlen tájon. A völgy-lakók borongós arccal, kedvetlenül jártak-keltek az utcácskákon, de legszívesebben ki sem dugták az orrukat egész nap. Talán így maradt volna ez az idők végezetéig, ha egy napon nem történik valami szörnyűség Szürkevölgyben. Egyik reggel az emberek arra ébredtek, hogy hatalmas, fekete árnyék jelenik meg a piszkosfehér felhők felett. Hogy mi volt ez a sötét árny? Bizony nem más, mint a félelmetes Szemétsárkány! A Szemétsárkány lassú szárnycsapásokkal száll tova a levegőben és éberen keresi a megfelelő helyet, ahol tanyát üthet. Nos, a mi sárkányunk megtett néhány kört, majd egyre lejjebb ereszkedett és egyenesen a völgy közepén álló, még tiszta vizet adó kutacskára telepedett. Kisvártatva baljós horkolás remegtette meg az egész völgyet. Aki csak hallotta, borzongás futott végig rajta. Az emberek rémülten húzódtak vissza házaikba. Senki sem merészkedett a behemót jószág közelébe. Szürkevölgy lakói azonban csak néhány napra való ivóvizet tudtak tartalékolni otthonaikban. Hamarosan kétségbeesett arcok bukkantak fel itt is, ott is a résnyire nyíló ajtók mögül. - Mitévők legyünk? Elfogyott az utolsó korty vizünk! Szomjan pusztulunk mindannyian! – hallatszott mindenfelől. A völgy legbátrabb legényei sorban útra keltek, hogy megpróbáljanak vizet szerezni a sárkánytól, de egyikük sem tért vissza. Élt Szürkevölgyben egy özvegyasszony is egyszem fiával, akit Zöldfülű Péternek neveztek. Azért hívták így, mert tizennégy esztendős korára is igen aprócska legény maradt, no, meg azért is, mert ő volt az egyedüli a völgyben, aki óvta, védte a természetet. Egy darabka papírt, egy almacsutkát soha el nem dobott, különválogatta a hulladékot és mások értéktelen, kihajított dolgai között mindig talált valami kedvére való „kincset”, amit hasznosítani tudott. - Édesanyám, nem nézhetem tovább tétlenül a szürkevölgyiek szenvedését! – fordult egy napon Zöldfülű Péter az édesanyjához. - Felkeresem a Szemétsárkányt és addig nem térek vissza, amíg nem hozok vizet a szomjazó embereknek! Sírt, jajveszékelt az özvegyasszony, hiszen nem akarta egyszem fiát is elveszíteni. De hiába, Zöldfülű Péter hajthatatlan volt. El is indult és kétnapi gyaloglás után meg is találta a sárkányt, aki jóízűen hortyogott, farkát a kút kávája köré tekerve. Mellette szinte az égig érő szemétdomb, ami alá a szerencsétlenül járt legényeket eltemette. - Hát te ki vagy? Hogy mertél idejönni?! – ordította a szörnyeteg – Hogy merészeltek nap, mint nap háborgatni engem?! - Zöldfülű Péter a nevem – felelte bátran a fiú. – Azért jöttem, hogy vizet vigyek az embereknek, akik már majd’ elepednek a szomjúságtól. - Ha válaszolsz öt kérdésemre, nemcsak vizet adok neked, de örökre eltakarodok a völgyből – kacagott gúnyosan a Szemétsárkány. – De ha nem tudsz megfelelni akár csak egyetlen kérdésre is, a halál fia vagy! - Halld az első kérdést: hogyan nevezzük a feleslegessé vált, kidobásra szánt dolgokat? - Hulladéknak nevezzük – vágta rá rögtön Zöldfülű Péter. - Nos, jól van, ez igen könnyű kérdés volt, de halld a másodikat: milyen színű edénybe gyűjtjük a műanyag hulladékot? - Sárga színű edénybe – felelt a legény habozás nélkül. Haragra lobbant a szörnyeteg, hogy Zöldfülű Péter már két kérdésre jól válaszolt, de fel kellett tennie a harmadik kérdést. - Melyik hulladék nem dobható az üveggyűjtő konténerbe: üdítős üveg, villanykörte, lekvárosüveg, szemüveg? - Villanykörte és szemüveg – mondja rá máris a fiú. Nem szólt rá a Szemétsárkány, csak a fogát csikorította össze még jobban, mivel Zöldfülű Péter erre is helyesen felelt. - Halld a negyedik kérdést: mit kell tenni a veszélyes hulladékokkal? A legény erre is tudta a választ. - Külön kell őket gyűjteni és elvinni egy hulladékudvarba vagy veszélyeshulladék-gyűjtő helyre. A behemót jószág dúlt-fúlt haragjában, de fel kellett tennie az utolsó kérdést is. - Melyik hulladék hasznosítható: újságpapír, tükör, zsíros papír, vizes palack, konzervdoboz? - Újságpapír, vizes palack és konzervdoboz – örvendezett Zöldfülű Péter, mert tudta, hogy ez a felelet is helyes. A Szemétsárkány erre már olyan mérges lett, hogy a méregtől egy szempillantás alatt széthasadt és kilehelte a lelkét. A legény gyorsan levágta a halott szörnyeteg farkát és megcsapkodta a szemétdombot éppen hetvenhétszer. Megnyílt a sír és a legények épen, egészségesen léptek elő. A következő pillanatban aranyló napsugarak árasztották el az égboltot és a rózsás-narancsos fényben a Szemétsárkány lassan szertefoszlott. Azon az estén Szürkevölgybe visszatért a boldogság. Az emberek éjt nappallá téve szorgoskodtak, hogy rendbe hozzák a hanyagságuk okozta károkat. Az idő múlásával egyre több állat tért vissza és egyre többféle növény talált újra otthonra. A barátságtalan, szürke felhőket elkergette a fürge szellő, a fák levelei között átszüremlő napfény meg-, megcsillant a fecserésző patakocskák habjain és a selyempuha füvön. A völgy-lakók is sokkal vidámabbak lettek. Megértették, hogy meg kell becsülni a természet kínálta gazdagságot és azóta is vigyázzák ezt a kincset. S azóta nevezik Zöldvölgynek, ezt a helyet, amelynél csodálatosabb és békésebb nincs sehol az egész világon.
Egy szemeteskuka töprengései
Sziasztok! Azt hiszem, úgy illendő, hogy először bemutatkozzam. Nevem Kázmér, foglalkozásom egykor hulladékgyűjtő és szigetlakó. A szemeteskuka-gyárból való kikerülésem után a zsúfolt nagyváros egyik kertvárosi keskeny, virágos, kis utcácskájában, a Takaros utca 33. szám alatti hulladékgyűjtő-szigeten kezdtem nagy reményekkel teli pályafutásomat. Három társammal dolgoztam itt, s ahogy helyénvaló, szorgalmasan gyűjtögettük a szemetet. Mind a négyen különböző színű öltözéket és magyarázó ábrákat viseltünk, hogy ezzel is segítsünk az embereknek a megfelelő helyre dobni a különféle hulladékokat. Én csillogó, sárga kabátomban a műanyag hulladékot gyűjtöttem, például a joghurtos és tejfölös dobozokat, mosogatószeres flakont, kólás és ásványvizes palackokat…Soha nem unatkoztam. Ha éppen nem került belém szemét, az öreg, papírhulladékot tároló kuka-társam mesélt azokról az időkről, amikor az emberek még nem szemeteltek ennyit. Ezeket ő is – lévén híres hulladéktároló-család sarja – a nagyapjától hallotta. - A városokban évről évre több szemét keletkezik. Az emberek mindig dobtak ki szemetet, de nem annyit, mint ma. Régen a tejet üvegben tárolták, a ruhák pamutból vagy gyapjúból, a bútorok fából készültek. Sok természetes anyagot használtak és ami ebből a szemétbe került, az elbomlott anélkül, hogy a környezetet károsította volna - tartotta szóval mindig, ámuló hallgatóságát. Jó és rossz dolgok egyaránt történtek velem. A szomszédságomban található egy játszótér, ahol sok kisgyerek megfordult a szüleivel és a nagyszüleivel. Őket már megtanították arra, hogy melyik fajta szemét melyik kukába való. Szívesen emlékszem vissza az utcabeliekre is. Kedves idős nénik és bácsik, jókedvű anyukák és apukák, akik gondosan különválogatva dobálták belénk a hulladékot. Időnként a nagyobbacska gyerekek vidáman tereferélve összegyűltek az utcánk végén, hogy töviről hegyire végigvizsgálják a járdát, a kerítések mentét és összeszedjék a fák tövében, a tenyérnyi lapulevelek és a terebélyes bokrok alatt huncutul megbújó buszjegyeket, papír zsebkendőket, csokoládépapírokat. Bárcsak minden utcában laknának ilyen gyerekek! Persze az lenne az igazi, ha az emberek nem szemetelnének a parkokban, a játszótereken, a buszmegállókban. Szomszédjaink arra is ügyeltek, hogy ne legyen körülöttünk szétdobált hulladék. Legnagyobb élményem egy alapos fürdés volt. Mintha akkor gördültem volna le a futószalagról! Sohasem fordult elő, hogy a szemét kicsordult volna belőlünk. A szemetes autó hetente többször is jött, hogy kiürítsen bennünket. Roppant mulatságos volt, amikor a jármű a magasba emelt, megbillentett és ropogtatva befalta a „szájába” zúduló számtalan műanyag palackot, flakont és dobozt. Sajnos voltak rossz napjaim is. Mivel közel volt a buszmegálló, mindig sokan várakoztak és szálltak le s fel. Előfordult, hogy hanyagul a földre kerültek a használt buszjegyek, kiürült üdítőitalos dobozok, pedig ott álltunk társaimmal a megállótól néhány lépésnyire. Nem szerettem a nagyszájú, unatkozó fiatalokat sem, akik telefirkáltak, lökdöstek, sőt fel is borítottak. Éjszakánként néha arra ébredtem, hogy kóbor kutya vagy macska csiklandozza a görgőimet, élelmet keresve. Tudtam, hogy nem tesznek kárt bennem és sajnáltam is ezeket a szegény, kivert állatokat, de egy kicsit tartottam is tőlük. Soha nem lehet tudni… Sok-sok évet töltöttem szolgálatban, ez alatt sok mindent láttam, tapasztaltam. Aztán váratlanul történt valami, ami nagyon megijesztett. Mégis ennek köszönhetem a szerencsémet! Pirkadatkor a kukás autó zörgésére ébredtem. Mi történhetett? Még soha nem látogatott meg bennünket ilyen kora hajnalban! Sebtében kiürítette a pocakunkat, aztán egy hatalmas, „százkerekű” jármű érkezett és mindhárom társamat elszállította. Kisvártatva visszajött értem és óriási emelője segítségével felpakolt a hátára. Vajon hová kerülök? Megvallom, a torkomban dobogott a szívem. Végig utaztunk a zajos, füstös nagyvároson és hamarosan egy olyan helyen találtam magam, ahol hegyekben magasodott az autóroncs, a vas- és egyéb fémhulladék. - Mit keresek én itt?! Hiszen nem kopott rajtam a festék, egy árva repedés sincs az oldalamon, sőt a görgőim is épek! – kiabáltam kétségbeesetten. Amikor leemeltek a kocsiról, megláttam a barátaimat. Sorban szólongattam őket, de egyikük sem válaszolt. Hirtelen fülsiketítő lármára lettem figyelmes. A roncstelepen dolgozó munkások elsiettek a zenebona irányába. Kihasználtam, hogy senki ügyet sem vet rám és óvatosan kigurultam a telep kapuján. Megkönnyebbült sóhajjal pillantottam hátra és ebben a pillanatban nekiütköztem valaminek… Az utcánkban lakó idős ezermester bácsi volt az, aki éppen a telepre igyekezett autójával. Ez az aranykezű ezermester bácsi a mások számára hasznavehetetlennek tűnő hulladékból is mindenféle ügyes holmit tud barkácsolni. Ez a bácsi hozott haza és azóta is itt lakom náluk, a kertben. A gazdám alaposan kitisztított, leszerelte a fedelemet és kiállított a harsogó zöld gyep közepére. Megtöltötte a pocakomat jóféle virágfölddel, magokat és palántákat ültetett bele, én pedig minden tavasszal és nyáron tarka virágszőnyeggel hálálom meg a jószívűségét. Nagyon boldog vagyok, hogy ismét hasznosnak érezhetem magam. Ha figyelmesek vagytok, Ti is meghalljátok, amikor a mások által használhatatlannak tartott holmik így szólnak Hozzátok: mi is jók vagyunk még valamire!
AJÁNLOM AZ OLDALT
