Katka, aki a szomszéd házban lakik, szelídkék szemű, selyempuha, aranyszínű hajú kislány. Leginkább a kedvenc rózsaszín kardigánjáról lehet megismerni. Ha korán reggel segít anyukájának a reggeli készítésében, ha iskolába megy, ha elküldik bevásárolni a sarki kisboltba, ha délután a parkban hintázik a barátnőivel, a rózsaszín kardigán mindig elkíséri. Ha lucskos, sáros vagy éppen csikorgóan fagyos az idő, Katka vidám kardigánjától még a napocska is jobb kedvre derülve kukucskál ki a felhőpaplan alól és tekint körbe az utcánkban. Egy őszi napon, amikor az ablak alatt fütyült a szél és a kertben a fák hajladozva hullatták leveleiket, anyuka így szólt Katkához: - Kimosom a rózsaszín kardigánodat és kiterítem, a szélben hamarosan megszárad. Anyuka ki is mosta a kardigánt, a kertben két fa közé kötelet feszített és arra akasztotta.A kegyetlen szél egyre csak fújt és fújt… Hirtelen letépte a kardigánt a kötélről és röpítette, röpítette egészen addig, amíg a kardigán fönnakadt az utca végén álló öreg tölgyfa kopaszodó ágain.Jó napot! Örülök, hogy meglátogatsz, kedves kardigán. Sokszor láttalak ám, amint Katkával együtt iskolába mégy. Tulajdonképpen nem látogatóba jöttem – felelte a kardigán. – Katka anyukája kitett száradni és éppen ide fújt a szél. De szeretnék visszamenni Katkáék kertjébe. Bizonyára nemsokára érted jön valaki – biztatta a kardigánt az öreg tölgyfa. De a rózsaszín kardigánért nem jött senki. Sem Katka, sem az anyukája nem tudta, hogy elvitte őt a szél. A kardigán sírdogálni kezdett, annyira vágyódott Katka után. Egyszer csak megállt a tölgyfa alatt Böbe, a szomszéd néni pirostarka tehénkéje. Vegyél le, Böbe, kérlek, vegyél le a tölgyfáról – kérlelte Böbét a kardigán – és vigyél haza Katkáék kertjébe! De Böbe hiába nyújtózkodott, a szarva nem ért fel a rózsaszín kardigánig. Nemsokára megérkezett Pajkos, a szomszéd bácsi lovacskája. Vegyél le, Pajkos, kérlek, vegyél le a ölgyfáról – kérlelte őt is a kardigán – és vigyél haza Katkáék kertjébe!De Pajkos is hiába ágaskodott, nem érte el a rózsaszín kardigánt. Hamarosan a fa alá állt Ferkó, a fehér szőrű, hegyes szarvú kiskecske. Vegyél le, Ferkó, kérlek, vegyél le a tölgyfáról – sírt a kardigán – és vigyél haza Katkáék kertjébe! De Ferkó is hiába ugrándozott, nem érte el a rózsaszín kardigánt. A kardigán már nagyon elkeseredett, amikor a fa ágára szállt Picike, a cinke. Ó, de örülök neked, Picike! – örvendezett a kardigán. – Kérlek, vegyél le a fáról és vigyél haza Katkáék kertjébe! Picike csőrébe kapta a kardigánt és röpítette, röpítette egészen hazáig és ott szépen letette Katka ablakának a párkányára. Amikor Katka kinyitotta az ablakot és meglátta a rózsaszín kardigánt, meglepetten kiáltott fel: Nézd, anyu, a szél megszárította a kedvenc kardigánomat és idehozta nekem az ablakba!

Bizonyára tudjátok, hogy sokféle póni létezik: erdei pónik, amelyek a fák közötti ösvények mentén lépkednek hangtalanul, beleolvadva a bokrok sűrűjébe, mezei pónik, amelyek a selymes füvű, virágos réteken legelésznek, hegyi pónik, amelyek a lankás hegyek között futó patakokban úsznak. Ám léteznek rajtuk kívül még olyan pónik is, amelyek nem a mi valóságunkban élnek. Ők az álompónik, akik esténként az álmok földjére repítenek bennünket, a reggel érkeztével pedig hazavisznek az ágyunkba.Az álompónik ülönlegesek. Szivárványszín, selymes sörényük és farkuk van. Patájuk vakító szikrákat szór és csillog, akár a gyémánt, tekintetük pedig szelíd és mosolygós. Az álompóniknak meg kell tanulniuk, hogy kis lovasaiknak miként viseljék gondját. A gyerekeket nem szabad megrémíteni gyors és vad vágtázással! A legszebb álmokhoz vigyétek őket! S ami a legfontosabb, feltétlenül időben érjetek haza velük! – oktatják őket az iskolában Bíbor, a mi álompónink – készen első igazi feladatára – figyelmesen hallgatta e szavakat. Azon az estén, amikor puha sötétség ereszkedett a városra, Bíbor elindult Andrishoz, ahhoz a kisfiúhoz, akit majd Álomföldre visz. Türelmesen várakozott Andris ablaka alatt, hiszen senkinek sem szabad meglátnia az álompónikat addig, amíg ébren van. Végül Andris becsukta a mesekönyvet és lehunyta a szemét. Bíbor egy szempillantás alatt a szobában termett és megállt a fiú ágyánál. Milyen álmot szeretnél ma éjszakára? – kérdezte tőle kedvesen. Andris egy pillanatig sem habozott. Várakról és bátor lovagokról szeretnék álmodni. Mint amilyen a könyvemben van – nyúlt félálomban a paplanról lecsúszó mesekönyv után. Pattanj a hátamra! – mosolygott rá Bíbor. Sebesen vágtattak az éjszakában, csillagok között suhanva, egyenesen egy fénylő kastély felé. Andris egész éjjel játszott. Keresztül-kasul száguldozott a várban, felfedezve titkos ajtókat, hősiesen legyőzve a belopódzó ellenséget. Mint egy igazi lovag! Csodásan érezte magát. Bíbor elégedetten figyelte a kisfiút. De hirtelen szörnyű dolog történt. Rózsaszín fény csillant meg a kastély kőfalain. Itt a hajnal és Andris még nincs otthon! Bíbor kétségbe esett. Mindenképp haza kell érniük még azelőtt, hogy Andris felébredne és meglátná őt, hiszen akkor örökké Álomföldön kellene maradnia. Ez pedig lehetetlen. A póni nem késlekedhetett. Hátára kapta az ébredező kisfiút és repült, mint a szél. Az utolsó pillanatban érkeztek. Amint Bíbor óvatosan az ágyra csúsztatta Andrist, az máris nagyot nyújtózott és ásított egyet. A nappali világosságban az álompónikat emberi szem nem láthatja. Bíbort sem láthatta senki, ahogy aggodalmasan várakozik az ablak alatt. Aztán Andris annak rendje és módja szerint kinyitotta a szemét és amint megérezte a szobájába szűrődő kellemes illatot, mosolyogva kiugrott a paplan alól. Palacsinta van reggelire gondolta és kiabálva szaladt ki a konyhába. Anya, apa, képzeljétek, csodálatos álmom volt! Bíbor megkönnyebbülten sóhajtott fel és az éjszakai sötétséggel együtt ő is nyomtalanul tovatűnt.

A Varázserdő közepén van egy aprócska falu, ahol rejtélyes lények élnek : tündérek, törpék, koboldok, manók. A fák ágai között, a rangvirágok kelyhében, piros kalapos gombaházikókban laknak. Makkhéjból van a pohárkájuk és paplanjaikat puha pitypangpihével bélelik ki. Itt él a mohalepte, jókora kő melletti gombaházikóban Cseppke, a manófiúcska két tündér nővérével, Bodzával és Galagonyával. Cseppke igen huncut, minden csínyre kész manócska. Nagyon szeret kószálni az erdőben szedret és málnát keresgélve, ezért a nővéreinek folyton szemmel kell tartani őt. Egyetlen dolog bántja csak nagyon Cseppkét: ő a legkisebb manó a faluban – mint a neve is mutatja. Egy napfényes reggelen Cseppke elhatározta, hogy tesz egy nagy sétát az erdőben. Kíváncsi volt, hogy a Varázserdőn túl érik-e szeder és málna. Annyira szeretett volna egy új szederföldet találni, hogy észre sem vette, letért a falujába vezető ösvényről. Hamarosan elért egy tisztásra, ahol rengeteg érett, fekete szederre bukkant. Csak arra vártak, hogy Cseppke leszedje őket. Mennyi gyönyörű, édes szeder! – lelkendezett a kis manó. Letelepedett az egyik bokor tövébe és nekilátott a zamatos gyümölcsnek. Eközben a faluban Bodza és Galagonya rádöbbentek, hogy öcsikéjük már túl régóta távol van. Miután senki sem tudott Cseppke távollétéről, Bodza kénytelen volt varázslathoz folyamodni: rajzolt egy tündérkört a levegőbe és kimondta a varázsigét, ami egyenesen a manófiúcskához repítette. Gyere, Cseppke, ideje hazatérni! – fogta kézen Bodza a kis gézengúzt. Nézd, Bodza, mennyi finom szeder! Nem hagyhatjuk itt ezt a sok földi jót! - ellenkezett Cseppke. De Bodza türelmesen elmagyarázta neki, hogy ők túl picikék ahhoz, hogy hazacipeljék ezeket a hatalmas szem szedreket. Szekér vagy talicska kellene, de a tündéreknek és a törpéknek sajnos nincs ilyesféléjük. Otthon azonban Cseppkét nem hagyta nyugodni a dolog. Egyre azon törte a fejét, hogyan szerezhetné meg azt a temérdek finomságot. Végül eszébe jutott… Meglátogatta Bojtorjánt, az ősz szakállú, 153 éves törpét, akit a falu legbölcsebb lakójának tartanak. Szégyenszemre én vagyok a legkisebb manó a faluban – panaszkodott neki Cseppke. - Bárcsak nagy és erős lehetnék! Ám legyen – válaszolta Bojtorján – teljesítem a kívánságodat, de tudnod kell, nem mindig az a legjobb, amit annyira kíván magának az ember! De Cseppke makacs volt és nem hallgatott a bölcs törpére. Felhörpintette a varázsitalt, amit Bojtorján készített neki és máris ő lett a legnagyobb kobold az erdőben. Boldogan szaladt a szederföldre, ahol jól megtömte a hasát, aztán teleszedte a köténykéjét az óriási szemekkel. Alig várta, hogy hazaérjen és eldicsekedjen a barátainak, mennyire megnőtt. Ám ahogy a faluba ért…Milyen furcsa – gondolta Cseppke, - hol lehetnek a többiek? A manófiú ugyanis olyan nagyra nőtt, hogy a falu lakói rémülten menekültek előle. Amikor pedig megpróbált bebújni a gombaházikóba, ijedten tapasztalta, hogy nem fér át az ajtón. Sírva ment vissza Bojtorjánhoz és kérlelte, hogy törje meg a varázst. Az öreg törpe teljesítette a kívánságát. És jól jegyezd meg, Cseppke, soha ne vágyj többre, mint amennyit meg tudsz szerezni magadnak! Azt hiszem, Cseppke többé nem felejti el ezt a kalandot és a világ minden szem szedréért sem akarna még egyszer a legnagyobb kobold lenni a Varázserdőben.
 

A nagyi kertjében mindig történik valami varázslat. Tavasszal sokféle madár népesíti be; röpködnek az ágak között, szökdécselnek a földön és énekelnek és énekelnek… Minden az ő hangjuktól zeng: a zöldülő fák koronája, az illatos levegő…A nap ilyenkor már korán ébred és későn tér nyugovóra. Olyan fényesen ragyog és olyan buzgón melengeti a földet, hogy sorban előcsalogatja a rügyeket, a leveleket, a virágokat. A kerítés mellett cseperedő hóvirág a legszorgalmasabb. Már a hóból emeli ki apró csengettyűit. Aztán a mogyoróbokor is felébred téli álmából. Kopár ágain vidáman lengeti a langyos szellő a hosszú, lecsüngő barkavirágokat. Őt követi az őszi- és a kajszibarack, a cseresznye, az alma és a többi gyümölcsfa. A kert közepén álló hatalmas fenyőfa is kora tavasszal tartja a „mennyegzőjét”. Az ágai végén ekkor jelennek meg, mint piros gyertyák, az apró fenyőtobozok. Nyáron és ősszel óriásgyümölcsöket ringatnak a vastag törzsű, sűrű lombú fák. A levelek közül pirospozsgás almák, aranysárga körték hívogatnak, az érett szőlőszemek mintha csak azt mondanák: „ gyere, kapj be, meglátod, milyen édes vagyok!”, s a kert végéből száz meg száz sárga fogával nevet az érett kukoricacső. Télen, amikor viharos szél tombol és vastag hótakaró borít mindent, kihaltnak tűnik a nagyi kertje. Pedig nem az! A hópaplan alatt pihenve az első meleg tavaszi napsugárra várnak a gumók, a hagymák. A hideg idő beköszöntével megérkeznek nagyi téli vendégei is: a cinkék, a feketerigók, a pintyek. Őket terített asztalú „pintyvendéglővel” várjuk. Látjátok, az én nagyim kertje csupa-csupa csuda! Ebben a csupa-csupa-csuda-kertben az én kedvenc helyem az öreg almafán himbálódzó hintában van. Almaanyó minden évben sok-sok aranypiros, zamatos gyümölccsel ajándékoz meg ennünket. Egy késő őszi napon, amikor ezüstös pókfonalak lebegnek a levegőben, összegereblyéztük az avarszőnyeget a kertben. Takaros kis halmok tarkállottak a földön, én pedig Almaanyóhoz futottam, hogy még egy utolsót hintázhassak. Ringatózás közben talán még a szemem is lecsukódott Hirtelen hangokat hallottam a fejem fölül. Amikor felpillantottam, azt hittem káprázik a szemem! A fa hegyében, egy vékonyka ágon egymás mellett két alma hintázott vidáman tereferélve. Elég halvány még az orcád - így az egyik alma. – Igyekezned kell, hogy beérj, hiszen hamarosan itt az almaszüret. Igyekeznék én, de a levelek éppen eltakartak az érlelő napsugarak elől. Mit tehetnék? –szomorkodott a másik. Támadt egy ötletem – derült fel az alma-szomszéd. – Hangosan szólongassuk a napot, hogy fordítsa erre az arcát és érleljen bennünket még egy kicsit! S azon nyomban kiáltozni ezdett. Ám a másik gyümölcs megrémült: Vigyázz, ne hangoskodj! Még elkergeted! Butaságokat beszélsz – mondta az első alma. – A napot nem lehet elkergetni. Az mindig fenn van az égen. Mindig? – kételkedett a másik. - Akkor hová tűnik minden este? S hová rejtőzik el a téli hidegben? Összenéztek : Tényleg! Hová tűnik minden este a nap? S hová rejtőzik télen? Szerintem behúzódik a házába és paplanos ágyba bújik. A napnak nincs háza. Egy égig érő fa tetején lévő fészekben alszik – vetette ellene a szomszédja. A nap nem tud fészket rakni. Egyszerűen bebújik télen egy faodúba, mint a mókusok – jelentette ki az első alma. A nap közben lassan haladt a kopaszodó fák felett. Úgy tűnt, nagyon közel van, szinte karnyújtásnyira. De váratlanul maga elé rántotta szürke felhőpaplanát, mintha csak bújócskát játszott volna a vitatkozókkal. - Látod, mégis megszökött előlünk – búsult az éretlen alma. – Nem fogadnak majd be a kamrába a többi alma közé. Mi lesz így velem?! A jólelkű szomszéd vigasztalni próbálta, de hiába. Sohasem érek így meg! Bármelyik pillanatban beronthat a kertbe a kegyetlen, hideg tél. Itt fogok megfagyni a fán! Ebben a pillanatban félrehajlottak a mogyoróbokor ágai és egy pókháló-kabátos, jókora, kerek szalmakalapot viselő emberke bukkant elő. Nini! Hiszen ez a kerti manó! Hát ti miért vitáztok itt? – vonta kérdőre a civakodókat. – Inkább igyekezzetek minél zamatosabbra érni, hogy nagyi benneteket rejtsen el először a kamrában a zúzmarás tél-uraság elől! Elzavarta a napot! Így nem érek édes gyümölccsé! Itt árválkodhatok majd egyedül a fán! Nem igaz! A napot nem lehet elzavarni! – hangoskodtak az almák. A kerti manó mosolyogva vetett véget a vitának. A Nap egy óriási, aranyszínű tűzgolyó. Egy helyben áll, a Föld forog, s közben lassan, nagyon lassan kering körülötte. Amíg egyszer körbejárja, eltelik egy év. A Nap éltető sugarai nélkül nem lenne élet a Földön. Hideg, sötét, kopár bolygóvá válna. Ám ezek a sugarak veszélyesek is lehetnek. A Földet körülvevő védőrétegek, akár egy hatalmas napernyő, kiszűrik a veszélyes sugarakat. Ha nem vigyázunk a környezetünkre, azzal a védő napernyőt is károsítjuk. A két alma ámulva hallgatta. S ámulva hallgattam én is. Azon pedig igazán könnyű segíteni, hogy még nincs elég pír az orcátokon! – kacagott vidáman a kerti manó. Csettintett egyet és a nap – csodák csodájára! – kikukkantott a rongyos felhőfoszlány mögül és aranypirosra cirógatta a pufók almákat. A következő pillanatban a rakoncátlan szél-úrfi táncolt végig a kerten és a két alma - hopp!, hopp! -egyenesen az ölembe pottyant. Kinyitottam a szemem. A kerti manó eltűnt és az almák is egészen közönséges almáknak látszottak. Bár mind közül ők voltak a legnagyobbak, legkövérebbek, legpirosabbak. De én tudtam, hogy nem álom volt. Hiszen a nagyi csupa-csupa-csuda-kertjében mindig történik valami varázslat!
 

Csipkés bástyájú, tornyos udvarház könyvtárszobájában, mívesen faragott önyvespolcon élt a könyv, a többi finom bőrkötésbe öltöztetett könyv között. Boldogan nézegette díszes bársonyruháját a színes mozaikokból kirakott ablaküvegben, s boldog volt, ha fellapozták és gyönyörködtek a tarkabarka képeiben és gondosan megrajzolt betűiben. S valóban, az udvarházban lakó gyerekek nagyon szerették a könyvet. Szerették a hős irályfiakat, királylányokat, furfangos szegénylegényeket, félelmetes sárkányokat, boszorkányokat, akik megelevenedtek a könyv lapjain és elkápráztatták őket varázslatos történeteikkel. Forró nyári délutánokon kivitték a könyvet az udvarház előtti pázsitszőnyegre és a tölgyfa alatt összebújva silabizálták a kacskaringós betűket. Fagyos téli estéken pedig összegyűltek a kandalló körül és szájtátva hallgatták, ahogy az öreg dajka felolvas a könyvből. Szóval nagyon elégedett volt a könyv ebben a cifra környezetben, s örült, hogy kézről kézre adják a ház lakói. Így gondolkodott: - Én vagyok a legboldogabb az egész földkerekségen! Mennyi örömet és tudást viszek az emberek közé! Milyen megbecsülésben van részem! Úgy tisztelnek, mint egy mesemondó nagyapót. Ám ahogy múltak az évek, vörös bársony köntöse megkopott, hófehér lapjai megsárgultak. Színes ábrái kifakultak, cifrán rótt betűit már alig lehetett elolvasni. Olyan gyönge és fáradt volt, hogy szinte az egész napot átszundikálta. A gyerekek kaptak szebbnél szebb mesekönyveket, őt pedig félretették a könyvespolc sarkába és egészen elfeledkeztek róla. Ám a könyv egy cseppet sem bánkódott: - Munka után édes a pihenés! – sóhajtotta jólesően. – Most lesz időm elmélkedni azon, amit a lapjaimra írtak. Vajon mi vár rám ezután? Vajon mi lesz a sorsom? Ekkoriban történt, hogy az uraság kertészének a tízéves fiacskája megbetegedett. Kicsi korában ő volt a legelevenebb a testvérei között, de aztán legyűrte a betegség és fél éve nyomta már az ágyat. - Nagyon éles eszű fiú, mindene a könyv meg az olvasás, de öt gyermeket kell etetnünk, ruháznunk, nem telik ilyesfajta úri dolgokra – panaszkodott a kertész az uraságnak. Így esett, hogy az úrnő – aki igen jóságos volt – egyik reggel magához kérette a kertészt és a könyv, amikor felébredt álmából, egy kopott vesszőkosárban találta magát. Azt hitte, hogy még mindig álmodik, sehogy sem tudta elképzelni, hogy ilyesmi megeshet vele. De amikor elvitték egy szegényes házikó falai közé, tudta már, ez nem álom, ez a valóság. Új élet kezdődött a könyv számára. S ez az élet még szebb volt, mint az előző. Igaz, ütött-kopott bútorok vették körül, egy durván ácsolt polcon lakott és megismerte, mi az a szegénység, de még sokkal nagyobb becsben tartották, mint előző, úri életében. A beteg kisfiú legdrágább kincse lett. Végigolvasta a könyvet, nem is egyszer. Esténként pedig testvéreinek olvasott fel belőle, s a könyv együtt örült a gyerekekkel, látva csillogó szemüket, fénylő arcukat, ahogy nyomorúságukat feledve hallgatták a csodaszép történeteket. - Ez aztán a meglepetés! – lelkesedett a könyv. – Való igaz, megkoptam és elfáradtam az évek során, de most egy nagyszerűbb életre születtem újjá. Olyan világba viszem el ezeket az embereket, ahova nélkülem soha nem jutnának el. A gazdag udvarházban csak egy voltam az értékes könyvek közül, de itt én vagyok a legértékesebb…Ó, de boldog vagyok! Teltek-múltak az évek. A kertész kisfia felgyógyult betegségéből – ennek bizonyára én is részese voltam – büszkélkedett a könyv -, a gyerekek kinőttek a mesékből. Az egykoron oly’ becses könyv alaposan megöregedett. Lapjai elrongyolódtak, széthullottak, fedeléről lefoszlott a drága bársony. Olvashatatlanná fakult betűkkel telerótt lapjait összegöngyölték és félretették a polc sarkába. A könyv azonban nem keseredett el: - Semmi sem tarthat örökké! – vigasztalta magát. – Szívesen szolgáltam volna tovább, de lehetetlen. Csendesen üldögélni és szemlélődni – így a legokosabb! Egy téli estén aztán történt valami… A fogcsikorgató hidegben a faluvégi rozoga viskóban lakó öreg koldus zörgetett be a kertészékhez. - Sajnos nem tudok már kimenni az erdőbe fát vágni – dörzsölgette a karjait, hogy kissé felmelegedjen. – A tűzhelyem teljesen kihűlt, még egy levest sem tudok főzni magamnak. Ha megszánnának egy-két fahasábbal vagy papirossal, hogy legalább néhány órára meleg legyen a kunyhómban. A kertész egy kosárnyi fát hozott be az udvarról és a tetejére tette a polcról levett papírtekercset. A hajdani boldog könyv minden egyes papírlapját rádobták a tűzre. Egyszerre izzottak fel a betűk, egyszerre borultak lángba a gondolatok. A könyv a könnyein keresztül is mosolygott, amikor látta az apóka boldogságát. A kéményen át vékony füstcsík kacskaringózott az ég felé. Pontosan olyan, amilyen kacskaringós betűkkel írták a könyvet, s ez rajzolódott ki belőle: „Örömet okoztam gazdagnak, szegénynek, gyereknek, öregnek. Kell-e ennél nagyobb boldogság a világon?”